Liszt Ferenc

1811-1886.

„A lángész kötelez!” („Génie oblige!”) - ez volt a jelszava a 19. század egyetlen világszerte is az igazi nagyok közé sorolt magyar muzsikusának, Liszt Ferencnek. E jelszó értelmében sokoldalú- an kiaknázta saját különleges képességeit, mint kora egyik legkiemelkedőbb, lenyűgöző hatású zongoraművésze, merészen újító zeneszerző, karmester, nagy vonzáskörű pedagógus és zenei író. Magyarország hűséges szülötteként páratlan nyitottsággal szívta magába mindazokat az értékeket, amelyekkel mozgalmas élete során Európa különböző országaiban találkozott, ugyanakkor mindenütt önzetlenül és hatékonyan hozzájárult a zenei kultúra fejlődéséhez.

A kis Sopron vármegyei falu, melyben 200 évvel ezelőtt német ajkú szülők gyermekeként világra jött, ma az ausztriai Burgenland tartomány része. Liszt Ádám, a muzikális édesapa, az Esterházy-birtok jószágigazgatója mindent megtett, hogy a már kilencévesen Sopronban és Pozsonyban koncertező csodagyerek előtt megnyíljék az út a tehetségéhez méltó zenei pályához. A teljes anyagi bizonytalanságot is vállalva, Párizsba vitte tizenkét éves fiát, aki előzőleg közel másfél évig Bécsben tanult a volt Beethoven-tanítvány Carl Czernynél és Mozart egykori riválisánál, Antonio Salierinél, majd 1823 májusában Pesten adott koncertekkel vett hosszú időre búcsút honfitársaitól. A párizsi évek maradandó hatással voltak a koncertező és komponáló csodagyermekből a serdülőkor lelki válságain át férfivá érő Lisztre, aki utóbb egy életen át legszívesebben francia nyelven fejezte ki magát. Rengeteg gyakorlással és olvasással, kemény munkával formálta magát kiforrott művésszé. Kapcsolatai korának szellemi mozgalmaival (Saint-Simon utópista társadalomfilozófiájával, Lamennais liberális katolicizmusával), irodalmi-művészeti kiválóságaival (Hugo, Lamartine, Dumas, Sand, Balzac, Heine, Delacroix) általános látókörét gazdagították. Zongoratechnikájának tökéletesítésére Paganini virtuóz hegedűjátékának példája ösztönözte, míg Berlioz Fantasztikus szimfóniája programzenei törekvéseit erősítette. Nagy hatással volt rá Chopinnel kötött barátsága is, akinek zongoramuzsikáját a később megismert Schumannéval együtt kortársai közül a legnagyobbra értékelte.

Az arisztokrata szalonokban és nyilvános koncerttermekben egyaránt közkedveltté vált Liszt 1833-ban ismerkedett meg Marie d'Agoult (született Flavigny) grófnéval (1805-1876), nagy szerelmével és első élettársával. 1835-1839 között rövid megszakításokkal Svájcban és Itáliában éltek, ami Liszt szellemi horizontjának további tágulását eredményezte. Vándoréveik alatt születtek gyermekeik: Blandine (1835-1862) Genfben, Cosima (1837-1930) Comóban és Daniel (1839-1859) Rómában. Irodalmi igényességű, a párizsi sajtóban publikált „úti levelek” és számos későbbi nagy kompozíció ötletei, első megfogalmazásai köthetők ehhez az időszakhoz. Az 1838-as nagy pesti árvíz híre ébresztette fel Lisztben a magyar nemzethez való tartozás már-már elfeledett érzését. Az árvízkárosultak javára Bécsben adott, óriási sikerű koncertsorozattal kezdődött az a közel egy évtizedig tartó időszak, melynek során hangversenyeivel meghódította Európa szinte valamennyi országát. A kor számos kiváló zongoravirtuóza közül is kimagaslott, mivel rendkívüli technikája, nagyszerű improvizációs készsége különleges, lebilincselő egyéniséggel párosult. Játéka valóságos „lisztomániát” váltott ki rajongói körében. Népszerű operák részletein alapuló saját virtuóz fantáziákkal, nemzeti dallamok feldolgozásaival, dalátiratokkal, hatásos darabokkal adózott a közönség igényeinek, de műsorra tűzte az általa különösen nagyra becsült elődök (Beethoven, Schubert, C. M. von Weber) és kortársak egy-egy eredeti művét is. A korábban szokásos vegyes műsorok helyett ő adott először teljes hangversenyt szóló zongorán 1839-ben („ A koncert - én vagyok”), és hangszerén hitelesen érzékeltetni tudta akár egy teljes zenekar hangzását is Beethoven és Berlioz szimfóniáiból készített „zongorapartitúráiban”.

Amikor Liszt elismert művészként 1839/40 fordulóján először tért vissza Magyarországra, Pesten és Pozsonyban (életében először) karmesterként is bemutatkozott. Kirobbanó sikerű koncertjeinek jövedelmével támogatta a Nemzeti Színház és egy Pesten felállítandó nemzeti konzervatórium ügyét is. A feltörekvő magyar nemzet képviselőjeként fogadták, amit Vörösmarty ódája, a „Liszt Ferenchez” fejez ki a legszebben: „Állj közénk, és mondjuk: hála égnek! / Még van lelke Árpád nemzetének”, s ezt ő maga is megérezte: „Másutt mindenhol a közönséggel van dolgom, de Magyarországon a nemzethez szólok!” 1846-os hosszabb látogatása, melynek során az ország számos városába és Erdélybe is eljutott, csak tovább erősítette a hazához tartozás érzését. A két magyar látogatás számos életre szóló baráti kapcsolatot eredményezett, és módot adott a főként cigányok előadásában hallható közkedvelt verbunkos- és csárdászene, magyar népies műdalok, nagy ritkán népdalok megismerésére is. Liszt az 1840-es években Európa-szerte játszotta magyar dallamokon alapuló saját feldolgozásait, amelyek a későbbi Magyar rapszódiák sorozat előzményét képezték.

Marie d'Agoult 1844-ben szakított Liszttel, aki gyermekeik nevelését saját édesanyjára illetve nevelőkre bízta, míg jómaga tovább folytatta családja eltartását hosszabb távra is biztosító koncertútjait, melyek során 1847 februárjában Kijevben megismerkedett Carolyne von Sayn- Wittgenstein (született Iwanowska) hercegnével (1819-1887). Liszt ekkoriban már több nyugalomra, megállapodásra vágyott, hogy zeneszerzési tervei megvalósításának élhessen. Erre végül egy kicsiny német nagyhercegség székvárosa, a nagy kulturális-művészeti hagyománnyal rendelkező Weimar nyújtott lehetőséget, ahol Liszt már 1842-ben elnyerte a „rendkívüli szolgálatban lévő karmester” címét, de csak 1848 elején, virtuóz pályáját véglegesen lezárva telepedett le. A tizenhét évesen nem kívánt házasságba kényszerített, férjétől külön élő dúsgazdag, művelt és önálló Carolyne őszintén hitt Liszt zeneszerzői tehetségében, és mindent megtett, hogy segítse annak kibontakoztatását. Tízéves lányával együtt 1848 márciusában követte Lisztet Weimarba és második élettársa lett. Mélységesen vallásos lévén, hosszas, elkeseredett küzdelmet folytatott korai házassága érvényteleníttetéséért, hogy össze is házasodhassanak Liszttel. Addig is otthont teremtett számára, amely - neve ellentéteként („Altenburg” = „Régiek vára”) - rövidesen az új iránt nyitott, a nyárspolgári szellem ellen lázadó művészek találkozó helye, az „Új-Weimar” fellegvára lett. Tehetséges tanítványok: Hans von Bülow (Liszt későbbi veje), Hans von Bronsart, William Mason, Alexander Winterberger, Carl Klindworth, Carl Tausig, Siposs Antal és sokan mások kaptak itt Liszttől önzetlen segítséget pályájuk indulásához.

Liszt weimari tevékenysége arra irányult, hogy Goethe és Schiller városát a hanyatlás évtizedei után ismét a magasrendű művészet, elsősorban a zene központjává tegye. Az udvari zenekar karmestereként a klasszikus örökség, főként Beethoven művészetének ápolása mellett mind a zenés színpadon, mind a hangversenyek programjain nagy teret nyitott az értékes kortárs művek- nek. Sorra mutatta be Schumann, Berlioz, Wagner, Meyerbeer, Verdi, Flotow, Raff, Rubinstein, Cornelius operáit, szimfonikus alkotásait. Különösen fontos volt az 1848-as forradalmi tevékenysége miatt német földről száműzött Richard Wagner erkölcsi és anyagi támogatása, akiben Liszt felismerte a korszakalkotó lángelmét: a Tannhäuser sikerre vitele (1849) után 1850-ben megvalósította a Lohengrin ősbemutatóját, műsorra tűzte A bolygó hollandit és a Rienzit, és tanulmányok publikálásával is próbálta előkészíteni a terepet ahhoz, hogy Wagner majd Weimarban valósíthassa meg a Nibelung gyűrűje grandiózus tervét.

Saját zeneszerzői munkássága szempontjából is nagy előrehaladást jelentett a weimari időszak. Ekkor öntötte végleges formába és adta ki több régóta megkezdett és korai verziókban részben már publikált zongoraciklusát illetve sorozatát (Transzcendens etüdök, Paganini-etüdök, Költői és vallásos harmóniák, Consolations, 15 Magyar rapszódia, a Zarándokévek I. Svájc és II. Itália kötetei, utóbbiban a grandiózus Dante szonáta). Több igen jelentős új zongora- és orgonamű (köztük a Scherzo és induló, az Ad nos-fantázia és fúga) mellett ekkor született meg a tartalmilag és formai megoldásában is teljesen újszerű h-moll szonáta, a 19. századi zongorairodalom kiemelkedő remekműve.

Liszt már korábban is sikerrel próbálkozott zenekaros művekkel (például a bonni Beethoven- emlékmű felavatására írt kantátával 1845-ben), és csupán legenda, hogy munkatársaitól, August Conraditól és Joachim Rafftól tanult volna meg hangszerelni a weimari időszak elején. Kétségtelen azonban, hogy a szimfonikus muzsika ekkor került érdeklődésének homlokterébe. Hangszerelése egyre kifinomultabbá vált a zenekarral való rendszeres munka nyomán, de ami még fontosabb: most sikerült megbirkóznia azzal a feladattal, hogy miként lehet Beethoven után továbblépni a szimfonikus zenében. Weimari korszakában írt egytételes zenekari programkompozícióival, a 12 szimfonikus költeménnyel (köztük a Tasso, Mazeppa, Les Préludes, Orpheus, Prometheus) Liszt új műfajt teremtett. A darabok eszmei hátterét megvilágító irodalmi, képzőművészeti „programra” a címeken kívül gyakran a partitúrák elő- szavai is utalnak. Liszt a Berlioz által kezdeményezett, többtételes programszimfónia műfaját is gazdagította két nagyszabású alkotással (Faust és Dante szimfónia), mindkettő zárókórust is tartalmaz. Ugyancsak a weimari időszakban nyerte el végleges formáját és került bemutatásra Liszt két legismertebb zongoraversenye, az 1. (Esz-dúr) és a 2. (A-dúr) koncert.

Az egyházi zenében is született egy kiemelkedő remekműve, egy nagyzenekari kíséretes ünnepi mise (Missa solennis), melyet az esztergomi bazilika felszentelésére (1856. augusztus 31.) komponált. Az Esztergomi mise betanítása és többszöri előadása kapcsán Liszt öt hetet töltött Magyarországon, melynek során az ő orgonakíséretes Férfikari miséjével avatták fel a pesti Hermina-kápolnát is, egy zenekari koncerten pedig eldirigálta Hungaria és Les Préludes című szimfonikus költeményeit, amelyeket a magyar közönség nagy lelkesedéssel fogadott. E tartózkodás során kérte felvételét a ferencesek világi rendjébe a pesti ferenceseknél, akikkel gyermekkora óta jó kapcsolatokat ápolt. „Confrater” oklevelét két év múlva, újabb hazalátogatásakor (az Esztergomi mise újabb előadásai után) vehette át.

Vendégkarmesterként Liszt nemcsak Magyarországon szerepelt: saját műveiből különböző városokban rendezett koncerteken kívül többször meghívták fesztiválhangversenyek vezetésére is (Ballenstedt, Karlsruhe, Aachen), s ilyenkor a programban mindig fontos helyet juttatott a klasszikusok ritkábban játszott művei mellett az értékes kortárs zenének. Lényegre törő vezénylési technikájáért („Kormányosok vagyunk, nem evezősök!”), a sablonoktól eltérő műsoraiért, Wagner és Berlioz támogatásáért, saját újszerű műveiért és a köréje csoportosuló fiatal muzsikusok, a harcos „újnémet iskola” miatt sok értetlenségben és támadásban volt része a konzervatívabb zenei irányzat híveitől. Brahms, Joachim és néhány más neves muzsikus egy 1860-ban megjelent sajtónyilatkozatban gúnyosan „a jövő zenéjének” („Zukunftsmusik”) nevezte Liszt és köre zenéjét, és elhatárolódott tőle.

Liszt az 1850-es évtized vége felé belátta, hogy nagyszabású terveit Weimar új nagy korszakáról, amelynek Wagner és ő lehettek volna vezető szellemei, „bizonyos helyi viszonyok kicsinyessége, mindenféle külső és itteni féltékenység megakadályozta”. Lemondott operakarmesteri munkájáról, fokozatosan visszavonult a weimari zenei nyilvánosságtól. Érdeklődése egyre inkább a vallásos zene felé fordult, megkezdte Szent Erzsébet legendája című oratóriumának komponálását. Számot vetve addigi munkásságával, sorozatokba rendezte, és átdolgozva kiadásra előkészítette számos korábban írt dalát és férfikarát. 1861 augusztusában még részt vett azon a weimari zeneünnepen, melyen megalakult az ő szellemiségét képviselő Általános Német Zeneegylet (ennek munkáját élete végéig figyelemmel kísérte, évente más-más városban megrendezett fesztiváljain is gyakran megjelent), majd követte a már korábban Rómába távozott Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnét. Kitűzött esküvőjüket az utolsó pillanatban alattomos intrika akadályozta meg; házassági tervükről s az együttélésről végképp lemondva, mindketten Rómában maradtak.

Életének ebben az új, nyugalmasabb korszakában, amelynek során többször egyszerű kolostori szállásokon lakott, Liszt be tudta fejezni Szent Erzsébet-oratóriumát, két Szent Ferenc-legendáját (zongorára illetve zenekarra) és hozzákezdett Szent Ferenc Naphimnusza, valamint a Krisztus oratórium komponálásához; emellett azonban olyan hangszeres művek is születtek, mint a 2 Koncertetüd (Erdőzsongás, Manók tánca) vagy az 1. Mefisztó-keringő (mely valójában a zenekarra írt Két epizód Lenau Faustja nyomán 2. epizódjának zongoraverziója). A zongorára és zenekarra komponált, jóval korábbi eredetű Haláltánc, a gregorián „Dies irae” parafrázisa is csak ekkor került bemutatásra és kiadásra. Lisztet mindig is érdekelte, de római időszakában különösen erősen foglalkoztatta a katolikus egyházzene reformjának kérdése, melyben szívesen vállalt volna jelentős szerepet. Erre biztatást is kapott IX. Pius pápától, aki meglátogatta kolostori szállásán, meghallgatta zongorajátékát, és „kedves Palestrinájának” nevezte. Liszt gondosan tanulmányozta a gregorián zenét és a XVI. század egyházzenei stílusát, melyhez a reform vissza kívánt nyúlni. Igyekezett elmélyülni vallási ismereteiben, 1865 júliusában pedig komoly elő- készületek után felvette a négy alsóbb egyházi rendet, mely bizonyos hitéleti kötelezettségek mellett kisebb liturgiai szolgálatokra jogosította fel. Szívesen lett volna karnagy a Vatikánban, az áldozópapságig azonban nem kívánt tovább lépni, noha ettől fogva mindig reverendát viselt, és „Liszt abbé”-nak nevezték.

„Liszt abbé” először Magyarországon lépett a nyilvánosság elé 1865 augusztusában, a Nemzeti Zenede (konzervatórium) negyedszázados jubileumának ünnepségein. Az intézmény létrejötténél jelentős pénzadományaival maga is bábáskodott 1840-ben és 1846-ban; most új oratóriumát, a Szent Erzsébet legendáját hozta ajándékba. A német szövegre komponált művet eredetileg a weimari nagyhercegséghez tartozó Wartburgban (a szent életének egykori színhelyén) akarta volna bemutatni, az ősbemutatóra azonban végül a Pesti Vigadóban került sor 1865. augusztus 15-én, magyar nyelven, Ábrányi Kornél fordításában.

Az óriási siker miatt Liszt egy második előadást is elvezényelt, és egy Bülow és Reményi Ede társaságában adott jótékony hangversenyen zongorajátékával is megörvendeztette honfitársait. (Virtuóz pályája lezárása után nyilvános koncerten már kizárólag csak jótékony célra zongorázott, viszont közismert volt, hogy mindenkor készen áll a bajba jutottak, szűkölködők vagy fontos művészeti célok támogatására.)

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő koronázásra Liszt ünnepi misét komponált, de csak a hazai muzsikusok, közéleti személyiségek összefogásával és Erzsébet császárné közbenjárására sikerült elérni, hogy ne a bécsi udvari karmester művét, hanem az ő Magyar koronázási miséjét adják elő 1867. június 8-án a budavári Nagyboldogasszony (Mátyás) templomban Ferenc József császár és Erzsébet császárné magyar királlyá és királynévá koronázása alkalmával. A misét bécsi művészek szólaltatták meg, Liszt csupán szerény hallgatóként volt jelen a karzaton. Magyar előadókkal és Liszt vezényletével csak két év múlva hangozhatott el Pesten a mise, Reményi Ede is ekkor játszhatta el először a neki írt hegedűszólókat.

Liszt, akit időközben magánéletében számos súlyos csapás ért (Daniel fiát 1859-ben, Blandine lányát 1862-ben, édesanyját 1866-ban vesztette el, míg Cosima lánya 1868-ban végleg elhagyta Bülow-t, hogy Wagnerral kösse össze életét), és végül a remélt egyházzenei pozíciót sem nyer- te el Rómában, 1869-ben Carl Alexander weimari nagyherceg unszolására beleegyezett, hogy minden egyéb kötelezettség nélkül évente néhány hónapot ismét Weimarban tölt. A rendelkezésére bocsátott új lakásban, a Hofgärtnereiben rövidesen újra pezsgő zenei élet, tanítványok serege vette körül. Ettől az évtől kezdődött „háromfelé osztott élete”, melynek rendszeres színhelyei Weimar, Róma és Pest (1873-tól: Budapest) voltak. Római tartózkodásai során gyakran volt

Gustav Hohenlohe bíboros vendége a Rómához közeli Tivoliban, a Villa d'Estében. Ezen kívül ismét vállalt számos kisebb utazást is fontosabb zenei eseményeken való részvétel céljából, és néha elfogadott személyes meghívásokat is. Vándoréletében azonban egyre fontosabb sarokponttá vált szülőhazája. 1870-ben két alkalommal összesen csaknem kilenc hónapot töltött Magyarországon (ennek egy részét legkedvesebb magyar barátja, Augusz Antal báró szekszárdi kúriáján, ahol már korábban is többször vendégeskedett). Vezényelt a budapesti Beethoven-centenárium díszhang- versenyén, matinékoncerteket szervezett a Pest- Belvárosi Plébánián, ahol vendégként rendszeresen megszállt, míg 1871 novemberében saját lakást nem bérelt a Nádor-utcában. A magyar sajtó pesti letelepedéséről cikkezett, nevét össze- kapcsolták egy országos zeneakadémia létrehozásával, mely az ő szellemi irányításával a legmagasabb szintű zenei kiképzést is lehetővé tenné Magyarországon.

1871-ben királyi tanácsosi kinevezést kapott évi 4000 forint tiszteletdíjjal, s bár ez hivatalosan semmire sem kötelezte, még nagyobb lelkesedéssel állt a zeneakadémia ügye mellé. „Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak, és ennek meg- felelően odaadóan elő kívánjam mozdítani a magyar zenekultúra ügyét” - írta Augusznak 1873. május 7-én. Hazájához való kötődését tovább erősítette az a páratlan szeretet, mellyel 50 éves művészi jubileumát ünnepelték 1873 novemberében Budapesten. Egyházzenei főművét, a grandiózus Krisztus-oratóriumot először adták elő rövidítések nélkül Richter János (a később Hans Richter néven világhírűvé vált, győri születésű karmester) vezényletével; Gobbi Henrik kantátát komponált, Budapest főváros Liszt-ösztöndíjat alapított tiszteletére. Liszt hálából a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta művészeti pályafutásának legszebb tárgyi emlékeit.

A Magyar Királyi Zeneakadémia hosszas huzavona után, anyagiak híján az eredeti elképzeléseknél jóval szerényebb keretek között 1875. november 14-én nyílt meg, elnöke Liszt Ferenc, igazgatója Erkel Ferenc, főtitkára Ábrányi Kornél, további tanárai Robert Volkmann és Nikolits Sándor lettek. Erkel önzetlen és kitartó munkája Liszt nemzetközi tekintélyével párosulva átsegítette az intézményt a kezdeti nehézségeken; a növendékek és tanszakok száma fokozatos növekedésnek indult. 1879-ben átköltöztek az első szerény, Hal-téri bérleményből a Sugár úti, jóval nagyobb épületbe (ez a mai Régi Zeneakadémia az Andrássy út és Vörösmarty utca sarkán). Liszt a Zenekadémián is tiszteletdíj nélkül tanította bel- és külföldi növendékeit ingyenes szolgálati lakásán, a mai mesterkurzusoknak megfelelő rendszer szerint csoportos órákon. Utolsó budapesti lakása a mai Liszt Ferenc Emlékmúzeum, melyben a Zeneakadémiára hagyományozott hangszerei, könyv- és kottatára is található.

A „háromfelé osztott élet” időszakában a zeneszerző Liszt stílusa jelentősen leegyszerűsödött, jövőbe mutató elemei egyre erősebben érvényre jutottak. A Zarándokévek III., alcím nélküli kötete lelki utazásra utal. Az 1883-ban kiadott, bár nagyrészt inkább az 1870-es évek folyamán keletkezett ciklusnak éppúgy vannak sirató jellegű tételei (A Villa d'Este ciprusai I-II, Gyászinduló, Sunt lacrymae rerum - az utóbbi „magyar hangsorban”), mint a zenei impresszionizmust megelőlegező vízi zenéje (A Villa d'Este szökőkútjai), mely utóbbi egy evangéliumi idézettel egyúttal a sorozatot nyitó és záró vallásos darabokhoz (Angelus, Sursum corda) kapcsolódik. Egyházzenéjének fejlődését, melyet egyrészt szokatlanul modern hangzások, másrészt a tökéletes, olykor szinte a minimalizmust megelőlegező eszköztelenség jellemez, már a korabeli egyházzenei reformmozgalom, a cecilianizmus hívei sem bírták követni. Így több egyházzenei műve, köztük meditatív passiózenéje, a Via crucis is, életében kiadatlan és előadatlan maradt.

Zongora- és kamaramuzsikájában a komor, gyászos, gyakran szándékosan töredékes, befejezetlen hatású darabok (Szürke felhők, Balcsillagzat, 1-2. Gyászgondola, R. W. - Venezia, Richard Wagner sírjánál) és a kiábrándult, szellemesen ironikus művek (Mephisto-Polka, 2-4. Mephisto keringő) mellett gyakoriak a nosztalgikus viszszapillantások (1. és 2. Elégia, Elfelejtett románc, 4 Elfelejtett keringő, Karácsonyfa zongoraciklus). Magyar vonatkozású öreg- kori darabjaiban (XVI-XIX. Magyar rapszódia, 2 Csárdás, Csárdás macabre, Csárdás obstiné, Magyar történelmi arc- képek) stilizáltan, lecsupaszítva, újszerű hangnemi-harmóniai struktúrákban jelennek meg a korábban vérbő, hatásos darabokban felhasznált magyaros zenei elemek. „Szabad ilyesmit leírni vagy meghallgatni?” - írta saját maga a Csárdás macabre kéziratára, mely egészen 1951-ig kiadatlan maradt. Az utolsó szimfonikus költemény, a Zichy Mihály rajza által ihletett A bölcsőtől a sírig szintén a hegeli értelemben „megszüntetve őrzi meg” a weimari korszak nagy szimfonikus költeményeinek és programszimfóniáinak örökségét. A hosszabb keletkezési folyamat során egyetlen tételből háromtételessé bővült, szokatlanul takarékosan hangszerelt mű a tematikus-motivikus összefüggések révén mutatja be, hogy a sír valójában az örök élet bölcsője.

Lisztnek utolsó néhány évében az elismerések, ünneplések mellett sok méltatlan támadásban, mellőzésben, magánéleti kellemetlenségben is volt része. Zenéjének fejlődését sokan alkotó ereje hanyatlásának tekintették (Cosima naplójából tudjuk, hogy maga Wagner - akit Liszt Bayreuth megvalósításához is teljes erejével segített - már a Krisztus-oratóriummal szemben is értetlenül állt). A hazai közéletben is felerősödtek a kritikus hangok. A cigányokról és zenéjükről Magyarországon című, jószándékú, költői, ám tudományosan megalapozatlan könyve már első megjelenésekor (franciául: 1859, magyarul: 1861) is heves ellenzésre talált, a Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegné által (Liszt szellemével szögesen ellentétes) antiszemita részletekkel kibővített, 1881-es második kiadás azonban különösen a zeneszerző ellen hangolta a magyar sajtó jelentős részét. Az Operaház megnyitására komponált Magyar király-dal nem került előadásra az 1884-es megnyitón, mivel az intendatúra attól tartott, hogy a benne felhasznált Rákóczi-nóta dallama a lojális szöveg ellenére sértené az uralkodó párt. Jellemző, hogy Liszt utóbb éppen ezt a dallamot választotta, amikor barátja és zeneakadémiai tanártársa, Ábrányi Kornél saját kezű kéz- iratos illusztrációt kért tőle egy róla írt cikkhez. „Mint magyar hazámnak hű fia - Liszt Ferencz” - írta a kottás emléklap alá, magyar nyelven.

A betegeskedő, megromlott látású Liszt 1886-ban, sürgető meghívásoknak eleget téve még egy nagy körutat tett Nyugat-Európában, ahol Párizsban és Londonban óriási sikerrel adták elő műveit, többek között a Szent Erzsébet legendáját és az Esztergomi misét. Munkácsy Mihály Párizsban megfestette híres arc- képét, és meghívta a nagy utazások után pihenni luxemburgi kastélyába, Colpachba. Liszt innét erősen meg- hűlve érkezett 1886. július 21-én Bayreuthba, ahol az 1883-ban meg- özvegyült Cosima Wagner először vezette önállóan az ünnepi játékokat. Rövid, ám súlyos szenvedés után tüdőgyulladás vetett véget Liszt életének 1886. július 31-én. Mivel végső nyughelyéről többféle, egymásnak ellentmondó nyilatkozata maradt fenn, leánya végül Bayreuthban helyeztette örök nyugalomra.

Utolsó, nehéz éveiben Lisztnek az őt mindenütt körülvevő, Európa valamennyi részéből, sőt Amerikából érkezett tanítványok szeretete nyújtott kárpótlást. A növendékek és tisztelő barátok közül néhányan (August Göllerich, Carl Lachmund, Amy Fay, August Stradal, az orgonista Alexander Wilhelm Gottschalg, a biográfus Lina Ramann és mások) értékes feljegyzéseket hagytak ránk az órákról, Liszt tanításáról, egyes darabok előadásával kapcsolatos nézeteiről. Nemcsak a nagy weimari korszak, hanem a későbbi idők Liszt-tanítványai közül is sokan (köztük Sophie Menter, Eugen d'Albert, Emil Sauer, Alexander Siloti, Arthur Friedheim, Moritz Rosenthal, Frederick Lamond) kiváló pályát futottak be, többüknek - ellentétben magával Liszttel - hangfelvételei is maradtak ránk. Sokan közülük tanárként vitték tovább a Liszt-tradíciót, mely talán a legfolyamatosabban a budapesti Zeneakadémián (a mai Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen) él, ahol Liszt az alapítástól fogva élete végéig oktatott. Két kiváló magyar növendéke, Thomán István és Szendy Árpád röviddel Liszt halála után az intézmény zongoratanára lett. Dohnányi Ernő és Bartók Béla is Thomán tanítványa volt a Zeneakadémián, majd mint az intézmény tanárai, később (más Thomán- és Szendy-növendékekkel együtt) ők maguk is tovább- adták a liszti hagyatékot, melynek továbbélése a mai napig kimutatható. Liszt hatása azonban a zeneszerző kortársakra és utódokra is felmérhetetlen volt. Bátorítása, gyakorlati támogatása a már említetteken kívül olyan jelentős művészek indulását, előrehaladását is segítette, mint Smetana, Saint-Saëns, Grieg vagy az orosz „Ötök”, és Bartók szerint „művei termékenyítőbben hatottak az utána következő nemzedékre, mint Wagneréi annyi újszerű lehetőséget pendített meg műveiben, anélkül, hogy ezeket sajátmaga a végsőkig kimerítette volna, hogy hasonlíthatatlanul több ösztönzést kaptunk tőle, mint Wagnertől.” Zeneszerzői arcának az eddiginél sokoldalúbb megismertetése, gazdag életművének további kiaknázása a bicentenáriumi emlékév legfőbb feladata.

 

Eckhardt Mária

Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont

 

Ajánlott irodalom: Liszt Ferenc válogatott írásai I–II. Kiad.: Hankiss János. Bp., 1959.; Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 1869–1873, 1874–1886. Bp., 1976, 1986.; László Zsigmond–Mátéka Béla: Liszt Ferenc élete képekben és dokumentumokban, Bp., 1978.; Hamburger Klára: Liszt. 2., jav., bőv. kiad. Bp., 1980.; Kroó György: Az első Zarándokév. Bp., 1986.; Liszt Ferenc válogatott levelei 1824–1861. Kiad.: Eckhardt Mária. Bp., 1989.; Alan Walker: Liszt Ferenc. 1–3. Bp., 2003.; Óvári József: Liszt Ferenc. Bp., 2003.; Liszt Ferenc: A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon. Az 1861-es kiad. reprintje. Bp., 2004.; Eckhardt Mária: „Liszt Ferenc a magyar zene útján”. In Képes magyar zenetörténet. Szerk. Kárpáti János. Bp., 2004.; Alan Walker: Liszt Ferenc utolsó napjai. Bp., 2007.; Gracza Lajos: Ő volt Weimar napja. Budapest–Göppingen, 2008.; Liszt Ferenc: Chopin. Bp., 2010.; Hamburger Klára: Liszt Ferenc zenéje. Bp., 2010.; Watzatka Ágnes: Budapesti séták Liszt Ferenccel. Bp., 2011.